Laudációk

JÁRAI JUDIT
külpolitikai újságíró

készítette: Nagy Katalin

Nem árulok el nagy titkot, hogy az újságírót a kíváncsiság vezeti, a megismerés vágya hajtja előre. Meg persze ott van a pedagógusoktól ellesett közlés- vágy is. Egy díjátadón nem illik erről beszélni, de egy jó újságíró akkor is tisztességgel teszi a dolgát, ha nem kap elismerést, ha nem halmozzák el oklevelekkel. Járai Judit ebbe a kategóriába tartozik.

Gimnazistaként dőlt el a sorsa, megfogadva magyartanárnője tanácsát a Képes Újság riportere lett. A városi lány ismerkedett a vidék valóságával, beszélgetett és kérdezett. Közben az ELTE Bölcsészkarán tanult.

A jó nyelvérzék, és a nyitottság a külpolitika felé terelte. A Magyar Hírlapnál már a külpolitikai Szerkesztőségbe vették fel, aztán az áttörést 1989-ben a Magyar Televízió jelentette számára.

Elindult a Panoráma c. külpolitikai magazin, amelynek műsorát fő időben vetítette a tv. Judit a 90-es években járta a világot, forgatott etióp leprakórházban, Brazíliában aranyásók között, járt a Gázai-övezet és Izrael közötti harcban is. 1996-ban a Monte Carlo-i tv-fesztivál döntőjében díjazták az Afganisztánban készített riportfilmjét, amely a tálib hatalomátvétel után készült.

Híres-neves interjúkat vett fel a néhai olasz kormányfővel, Bettino Craxival, a volt francia elnökkel, Giscard d’Eistaing-nel vagy Mario Suares portugál államfővel. Emlékezetes beszélgetést folytatott Nadine Gordimer Nobel-díjas dél-afrikai írónővel. Nem régen tért haza, 5 évig volt az MTVA washingtoni tudósítója.  / Életmű-díj / Jelenleg a Duna Médiaszolgáltató szerkesztőségvezetője.

Járai Judit ezenkívül írt több riportkönyvet, fordított portugálból, franciából, angolból tényirodalmat és szépirodalmat is.

NYAKAS SZILÁRD
szerkesztő-riporter, újságíró

Összeállitotta: Talpassy Zsombor

Megtisztelő, felemelő és felelősségteljes felkérés olyan személyiség életét betűkbe rendezni, akihez ráadásul több évtizede baráti érzések kötnek. Egyben szép feladat is felfedni fontos állomásokat és tényeket egy ember életutazásáról. Egy ízig vérig korunk emberéről szólok, aki ma is foglalkozik fiatalokkal, sportol és alkotómunkát végez.

Nyakas Szilárd 1944. február 4-én született.  Családja hajdúsági gyökerű.
A budai Toldy Gimnáziumban érettségizett, abban az időben, mikor ugyanitt Antall József is tanított. Olyan összetartó osztálytársai voltak, akik ma is minden félévben osztálytalálkozót tartanak, folyamatosan figyelemmel kísérve egymás életének alakulását. Azt vallja, hogy széles műveltségének egyik fontos alapja az itt kapott latin nyelvismeret is.

Felsőfokú tanulmányait az ELTE magyar-filozófia szakán végezte. Már a ’60-as évek közepétől a fél-legalitásban működő “Cinema 64” amatőr filmes társakkal készített társadalomkritikai dokumentum- és kisjátékfilmeket. A nyilvánosság elé az 1971-es,  milliós nézettségű rádiós-tévés „Riporter kerestetik” vetélkedő segítette, melynek egyik győztese lett. Ennek nyomán került a Magyar Rádióhoz. Két éven át hallhatták őt a fiatalok a népszerű „Táskarádió” műsorvezetőjeként, egész addig, amíg politikai okokból 1973-ban az intézményből eltávolították. Kilenc év múlva hívták vissza az ELTE-ről, ahol az Egyetemi Lapok-at szerkesztette.

Komoly média tapasztalatokra a Magyar Rádió vezető szerkesztőjeként tett szert. Számomra a legemlékezetes műsorvezetése és szerkesztése a Színházi Magazin hétvégi adásai voltak több éven keresztül. Ennek során számtalan személyes kapcsolata alakult ki hazánk legnépszerűbb színészeivel, rendezőivel. Élő adásait; -Táskarádió, Korkérdés, Éjszakai repülés ,- valamint dokumentum-műsorait négy Nívó-díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Rádiózásért díját is. A rendszerváltoztatás éveiben 2 éven át a Bartók Adó főszerkesztőjeként tevékenykedett. Eközben egyetemeken is oktatott: az ELTE Társadalom Tudományi Karán, és a Károli Gáspár Református Egyetemen.

Életútjának meghatározó része a Publicisztika, elsősorban történelmi eseményekre, közéleti vitákra és a kommunikáció-kultúra kérdéseire reflektálva. A Gondola on-line portálon 2001-es alapítása óta publikál, a Magyar Krónikában  írásai jelentek meg  a II. VH után szovjet táborokba hurcolt magyar fiatalokról, a több mint fél évszázada alapított Cinema ’64 amatőrfilmklub munkásságáról, az 1989-es Páneurópai Piknik történetéről, a hívő, politikus és néprajztudós Bálint Sándor életéről, a szilágysági Menyőre deportált Tőkés László debreceni szabadítóiról, a leghűségesebb s legbátrabb magyar városok és falvak harcairól az I. VH-t követő esztendőben, stb. Az elmúlt évtől jelentkezik a Magyar Nemzet – Vélemény rovatában is.

Válogatott publicisztikáit a Magyar szöveg – Közélet és kommunikáció című könyvében tette közzé Gyurkovics Tibor előszavával. Mottója: „Ha a Retorika művészete segítségével igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hamisság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga nevében helytállnia?!”

2011-től Nyakas Szilárd számára is egy új életszakasz kezdődött. A Duna Tv felkérésére elindult a Határtalanul Magyar dokumentum és ismeretterjesztő filmsorozat gyártása és hetenkénti vetítése. Ahogy a sorozatcím is elárulja, sok-sok magyarságtudatot őrző külhoni és itthoni település, szervezet és műhely nyújtott feledhetetlen élményt az előkészületek, a forgatások és vágások alatt. Az utazások, a feszes munka korát meghazudtoló energiákat és frissességet hozott az életébe. Több mint 150 film készült a csupa fiatalokkal felálló új stúdióban, ahol komoly tekintélyt szerzett széles és alapos történelmi, irodalmi és szerkesztésben jártas műveltsége alapján.

Csak néhány cím a legsikeresebb filmek közül: Megkerülhetetlenek (a somorjai magyar Fórum Kisebbségkutató Intézet munkájáról); Emberit s magyart (a Százak Tanácsa tevékenységéról); Műveld a csodát (a Külhoni Fiatalok 2012-es budapesti világtalálkozójáról), A Man For All  Seasons (Antall József portré), Hungarikumok, Határokat nem ismerő gondolatok (Hamvas Béla), A gömöri nemzetfaragó (Ulman István portré), Összetartozunk (a Rákóczi Szövetség nemzetegyesítő tevékenységéről) ), Nemzetemhez tartozni a legnagyobb (a Himnuszról), Két otthon – egy haza (a szlovákiai magyar fiatalok Gombaszögi Nyári Táboráról)…

Nyertes pályázatok nyomán két egyórás film is készült, amik sok elismerést hoztak a stáb számára: „A teremtő gondolat szobrai (Melocco M. művészete)”, „A szárszói időkapszula (a Soli Deo Gloria szövetség szervezetéről, a Harmadik út világáról és a történelmi 1943-as Szárszói Konferencia mai üzenetéről)”.

Pályafutása legbiztosabb támaszát ma is a családi élet jelenti számára. Feleségével, Mártikával, a volt kutatóintézeti mérnökkel több mint 50 éve házasok. Két gyermeke – a Radnóti Gimnázium francia nyelvtanára Tünde, és a média jogász Levente – valamint a három unokája, mindennapi feladatokat és büszkeséget jelent az életében. Szilárd személyében egy igazi, „Várbéli” művelt polgár jelenik meg mindenhol. Egyenes tartása, mindig elegáns öltözködése, nyugodt férfias hangja, és fürkésző tekintete – korszimbólum. Ha ma is forgatnának Kosztolányi filmeket, rá osztanám az egyik főszerepet. Nem véletlen, hogy a Magyar Nyelv és Könyv háromnapos várbeli ünnepének tizenkét éven át volt a műsorvezetője. Leglefegyverzőbb vonása talán mégis a kíváncsi, fürkésző tekintete, valamint az a tulajdonsága, hogy kialakított álláspontja dacára mindenkit szívesen végig hallgat, és el is tudja fogadni mások véleményét. Született riporter, társalgó-gondolkodó és nagytudású szerkesztő egyszemélyben. Hálás vagyok a sok közös munkáért… és néhány párosan elért tenisz győzelemért, amit együtt tehetünk emlékeink tárházába.

FAGGYAS SÁNDOR
újságíró és lapszerkesztő

Összeállította: Fricz Tamás

Faggyas Sándorral, nekem egyszerűen csak a Sanyival régi barátok, és hadd mondjam így, harcostársak vagyunk, így a laudáció egyszerre könnyű és egyben nagyon nehéz is. Könnyű, mert sok mindent tudok a Sándor pályafutásáról és műveiről, de nehéz is, mert ebből a tudásból kell kiemelnem sűrítve a leginkább ide illő jellemzőket.

De még mielőtt bármit is szólnék Sándor kiemelkedő erényeiről, melyek méltóvá tették arra, hogy a Mikszáth Kálmán díj kitüntetettje legyen, rögtön egy személyes megjegyzéssel kezdeném. Azzal mégpedig, hogy jómagam már nagyon hosszú ideje vártam azt, hogy Sándor kitüntetést kapjon, és ahogy teltek az évek, egyre bosszúsabb is voltam amiatt, hogy ez nem következett be, amit nem is értettem igazán. Már csak azért sem, mert mind publicisztikai, mind esszéírói, mind kistanulmány-írói munkássága már évtizede óta stabilan kimagasló színvonalon mozog, művei példát mutatnak a konzervatív újságírás számára. Másképp fogalmazva, ha valaki meg akarja érteni, hogy hogyan is lehet és kell ma Magyarországon nemzeti szellemű és konzervatív értékrendű, sőt attitűdű újságírást folytatni, akkor olvasson minél több Faggyas Sándort, és meg fogja érteni, mit jelent ez.

Amikor azt mondtam az imént, hogy régi harcostársak vagyunk a Sanyival, akkor sajnos nem túloztam: ismeretségünk még bizony a Kádár-korszakban, a nyolcvanas évek első felének, ha már nem is olyan szűk, de azért még nagyon is fojtogató légkörében kezdődött. Ezzel már el is árultam, hogy nem vagyunk éppen tapasztalatlan kezdők, ahogy mondani szokták, láttunk már karón varjút, s láttuk bizony együtt a Népszava című lapnál dolgozva kollégákként, hogy mit jelent a diktatúra, amikor állítólag puha. Nos ez annyit jelentett akkor, hogy vért kellett izzadni egy-egy jó szívvel vállalható cikk megjelentetéséért, bár minden újságnál már akadtak akkor is szerkesztők, vezetők, akik szintén szenvedtek a fojtogató légkörtől, ezért néha átcsúszott néhány kritikus írás is, ám a rendszer akkor még mereven zárt össze. Mindketten lámpással kerestük ezekben az években, hogy hol lehet feszegetni a rendszer határait, s a Sándor ezt a mozgásteret a történelmi tárgyú cikkeivel találta meg. Ekkoriban kezdte el írni az általában mindig egy egész újságoldalt kitevő kisesszéit vagy minitanulmányait, amelyek a magyar történelem jeles, kevésbé jeles vagy tragikus időszakairól szóltak István királytól kezdve Mátyáson és a reformkoron át egészen a két világháború közötti korszakig.

Sándor az ELTE Bölcsészkar magyar-történelem nappali tagozatán végzett, de nem csak elvégezte ezt a magas presztízsű szakot, hanem a magyar történelem igazi értője és közvetítője lett. Ha van jó értelemben vett tudományos ismeretterjesztés a magyar történelemről, akkor azt valahol a Sanyi írásainál kell keresni. Biztos, pontos tárgyi tudás, az összefüggések világos és logikus bemutatása, tömör, de sohasem leegyszerűsítő kifejtések, magyarázatok. Bátran mondhatjuk, hogy a kitüntetett volt az, aki ezekkel a történelmi minitanulmányokkal egyfajta műfajt teremtett a magyar újságírásban, amit mind a mai napig, tehát idestova negyven éve űz változatlanul magas színvonalon, és csak arra bíztathatom Sándort, hogy ne hagyja abba, folytassa tovább, amíg az ereje engedi, és reméljük, hogy még nagyon sokáig engedi, hiszen egy fiatal emberről beszélünk.

Örvendetes egyébként látni, hogy azt a műfajt, amit valaha a Népszavában elkezdett, majd a Magyar Hírlapban és a Magyar Nemzetben folytatott és folytat Sándor, ma már fiatal történészek is űzik, például a Retörki és a Veritas munkatársai, kutatói és mások is, egyre magasabb színvonalon, egyre érthetőbb nyelvezeten. Ám azt hiszem, mi, konzervatív emberek is sokszor éppen abban vagyunk gyengék és igazságtalanok, amiben nekünk kellene erősnek lennünk a balliberális oldal „cancel culture”-jával szemben, mégpedig az alapító atyáink, a hagyomány- és műfajteremtőink, a jó értelemben vett nagy öregjeink megbecsülésében, elismerésében – azaz az értékteremtés egymásra épülésében. Ezen változtatnunk kell, fel kell mutatnunk az elmúlt évtizedek valós konzervatív és keresztény értékeit, alkotásait és alkotóit a fiatalok számára, akik, úgy látom, még ha konzervatívok is, akkor is hajlamosak arra, hogy könnyedén túllépjenek értékes embereken, műveken és alkotásokon.

Nos, alapítványunk a Mikszáth Kálmán díjjal éppen ezen a rossz szokásunkon, felületességünkön kíván változtatni, ráirányítva olyan kimagasló teljesítményekre és alkotóikra a figyelmet, mint Faggyas Sándor publicisztikai, történészi teljesítménye.

Ha még valamit feltétlenül ki kell emelnem Sándor immáron több, mint negyven éves munkásságából, akkor a tudás és a pontosság mellett az nem más, mint a tisztesség és a mértéktartás, vagyis más szavakkal a jó erkölcs. A kitüntetett a történelmi tárgyú munkái mellett több évtizede politikai publicisztikát is ír, s ezek világos értékrendet képviselő írások, a szerző nemzeti és keresztény identitása ad talapzatot ilyen tárgyú cikkeinek, ám mindig elkerülte és elkerüli a politikai publicisztika legnagyobb veszélyét, az indulatok túlzott elhatalmasodását az íráson belül, ami már a tárgyilagosság rovására megy. (Azt hiszem, néha én is tanulhatok ebből a szempontból Sándortól…) Ez nem azt jelenti, hogy Sándor nem határozott és nem egyértelmű a következtetéseiben, azt viszont igen, hogy még a politikai ellentábor néha valóban nehezen elfogadható mentalitásának is megpróbálja megérteni a gyökereit és az összefüggéseit. Ezért mondom: a konzervatív újságírás fontos része az a fajta mértéktartás és tisztesség, ami nem a mondandó erejét veszi el, hanem erkölcsi tartást mutat fel – és ebben is példát mutat nekünk a kitüntetett.

Végezetül azt is hozzátenném, hogy Sándor nem csupán írói-történészi-újságíró munkája miatt kapja kitüntetését, de a háttérben végzett, szintén több évtizedes, hálátlan olvasószerkesztői-napi szerkesztői ténykedése miatt is. Ez is felelősségteljes műfaj, mert a napi szerkesztőn múlik, hogy végül mi kerül a lapba másnap. Sándor ezt sem akármilyen pontossággal végezte és végzi a mai napig.

Nem kívánhatok mást: Sándor, illetve Sanyi, még sokáig olvashassuk színvonalas írásaidat! Szívből és a régi barátsággal gratulálok Neked!